A programsorozat advent második hétvégéjén Kecskemétre érkezik! A gazdag hagyománykinccsel büszkélkedő városra, mint a megmaradás szimbólumára is tekinthetünk. Cikkünkből kiderül, pontosan miért! Tóth János írása.

Dicsértessél Krisztus az magas mënnyekben,
Ki Këgyelmëtëkët hatta az életben,
Tartsa és marassza vég nélkül mënnyekben.

Ez nëmes gazdának jöttünk hajlékába,
Nem lënnénk Urának nagy nehézségére,
Nem lënnénk házának nagy terhelésére.

Kérjük igen szépen az nagy Úristenre,
Hogy fëgyelmëtesen hallgatnának erre.

Mű nëm ezét jöttünk, hogy itt históriázzunk,
Vaj valamely tréfát, játékot indítsunk,
Hanem Bëtlëhëmből egy-két-hármot szójjunk,
Úrjézus születéséről mü példát mutassunk.


Szól a bukovinai székely istensegítsi betlehemes játék beköszöntése a vendéglátó gazda házába. A Mi Magyarok programsorozat is beköszön Kecskemétre advent második hétvégéjén!

Kecskemét, a megmaradás szimbóluma

Ha a teljes Alföldet és ebben az ott megtelepült nagy mezővárosokat nézzük, a történelmük, amely az idők folyamán nyomot hagyott rajtuk, majdhogynem azonos. Ám, ha a történelem mögé nézünk és a benne élő emberek, közösségek ténykedéseit látjuk, akkor kiderül, hogy mégsem -  mert minden vidéknek, minden településnek, minden közösségnek vannak olyan sajátos hagyományai, mely csak ott, azon a helyen alakulhatott ki, maradhatott meg. Kecskemét és Bács-Kiskun Vármegye esetében azonban más is van! 

Kecskemét különleges önállósága

A történelmi idők viszontagságai miatt jelentős megtelepülés a területen nem volt lehetséges, így magát Kecskemétet – jelentőségéhez mérten - igen későn említik először a kódexek és okiratok. Pedig a honfoglalás óta lakott a terület, de csak szórványosan. A tatárjárás, a  török hódoltság és további háborúk sem segítették a jelentős területű települések alakulását a térségben. Kecskemét mégis a megmaradás szimbóluma.

A város a 15. sz. közepétől teljes egészében magánföldesúri tulajdon lett. Urai gyakran változtak, és kisebb részbirtokokra tagolódott. A török hódoltság kezdetétől a földesurak sosem laktak a városban, s bár a jobbágyi függőség alól a lakosság nem szabadult föl, a birtokosoknak kevés lehetőségük nyílott a település belső életének irányítására. Kecskemét népének önálló közösségként való elismerése nyilvánult meg török részről is: khász-birtokként kezelték.  Különös módon hátrányai - hogy nem vált földesúri központtá és hadi jelentősége sem volt - előnyére váltak: belső önkormányzata megerősödött és sajátos viszonyai között korlátozott polgárosulás is megindult. 

Mint ahogyan máshol sem, a Kárpát-medencében sem, így itt sem lehet határozottan egy vonallal megvonni a kulturális határait egy térségnek, ahol a jelenlegi közigazgatási határai vannak. Meghatározza a kulturális határokat a természeti környezet, a gazdálkodási forma, azok az életstratégiák, amelyek a területen lévő megélhetést biztosítják. Ezért van, hogy számos esetben beszélhet a néprajztudomány összefüggő, ám a közigazgatásban mégis elkülönülő térségekről, mert azok kulturálisan egységet mutatnak. Jó példa erre a Hajdú és Bihar Vármegyék közigazgatási különállása, de kulturálisan és gazdaságilag mégis jelentős egysége és együtt-hatása, azokon belül is a Hortobágy, Hajdúság, Sárrét tájegységek egységként való kezelése, melyet Szűcs Sándor néprajzkutató „Háromföld” névvel illetett.

A 16. sz. végén Kecskemét a szomszédos Nagykőrössel és Cegléddel szorosabb együttműködésre lépett. Bizonyos közös érdekekben együtt léptek föl a külső hatóságokkal szemben és közösen törvénykeztek is Ebből az együttműködésből született a „Háromváros” fogalom.

A mohácsi csatát követő évtizedekben Kecskemét népe délvidéki és környékbeli menekültekkel folytonosan gyarapodott. Közvetlen környezetében különösen a tizenötéves háború alatt pusztult el sok község, amelyeknek elnéptelenedett határait a város pusztaként fokozatosan bérbe vette, ezzel a kiterjedt nagyállat-tartásnak és gabonatermesztésnek, ezzel együtt a gazdasági fejlődésnek is utat engedve. Ezzel vált a térség és a Vármegye meghatározó, központi településévé, ám a körülötte lévő területek ugyanolyan színesek maradtak természetföldrajzilag (Duna-mente, homokpuszták legelői, Észak-Bácska gabonatermő területei) és kulturálisan (sokféle népcsoport megtelepülése) is. Ebből ered, hogy a térség, a vármegye néphagyományai is ugyanazt a sokszínűséget mutatják, mint a területi és népességbeli mozaikossága.

A bukovinai székelyek és az istensegítsi betlehemes

Ezt a sokszínűséget tovább fokozta, hogy a történelmi viharok által nehéz sorssal bíró bukovinai székelyek egy része a második világháború viszontagságai miatt tovább menekült a dél-bácskai falvakból Észak-Bácska német kitelepítések által kiüresedett falvaiba, így Csátaljára is. Ez a népcsoport és hagyományaik mind a mai napig elevenen élnek. Hagyományaik megtartása volt az, ami a közösséget összefogta a számos kitelepítés, elvándorlás ellenére is  és ez adta az idegen földön is a közösség segítségének erejét, a kitartást az identitást. 

Egyik szép hagyományuk az Istensegítsi Betlehemes Játék – mivel a közösség az erdélyi, bukovinai Istensegíts településről származik - melyet évről-évre, nemzedékről- nemzedékre felelevenítenek. 
Ez a hagyományos betlehemes játék sok tekintetben különbözik az országszerte ismert pásztorjátékoktól. Számos elemet megőrzött a pogány – a betlehemes játékok előtti – időkből, így egyes elemei akár ezer évnél idősebbek is lehetnek. A különbség legmarkánsabban a keretjátékban és a pásztorok alakjában mutatkozik meg. A pásztorok szerepe emberi ugyan, de a jelmez semmiképpen nem az. Az öltözékük hasonlít a mohácsiak busójához, de legfeljebb csak az eredetük lehet közös. Nem zárható ki, hogy a pásztorjelmez és a busó szerepkör egyazon tőről sarjad, valamilyen közelebbről nem ismert misztikus lény szerepléséből. A bukovinai betlehemes a pogány játékokból megtartotta a misztikus állatfigurák viseletét, különös beszédmódját, de elmaradtak a régi mondókák és e különös lények pásztorokká szelídültek. E játék valószínűleg a pogány téli napfordulóval kapcsolatos szertartások és a keresztény misztériumok keveredéséből alakult ki a középkori Erdélyben. 

Bács-Kiskun és a táncház mozgalom


A hetvenes évek elején két fiatalember elindult világot látni, magyar világot. És ami ennél fontosabb, hogy hallani is mentek, és amit hallottak azt össze is gyűjtötték a Nagy Elődök, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Vikár Béla és társaik után fél évszázaddal. A két fiatal, Sebő Ferenc és Halmos Béla voltak, akik Erdély mellett az anyaország területeit is újból felkeresték, és nemcsak azokat a hangszeres zenekarokat, melyek akkor már elterjedtek voltak, - a vonosók és fúvósok -, hanem olyan hangszereken játszó embereket is megtaláltak, mint Bársony Mihály, aki tekerőlanton, nyenyerén játszott, mi több, készítette is azt a vármegye keleti csücskében, Tiszaalpáron.

Mihály bácsi saját elképzelése alapján találta fel az öthúros tekerőt. Sokat tett azért is, hogy a településen fellendüljön a pávaköri mozgalom. A pávakör citeráit természetesen ő készítette. Jellemző volt rá a soha nem szűnő érdeklődés és az is, hogy számon tartotta, megbecsülte a fiatal generáció erőfeszítéseit, amellyel a népi kultúra megismertetésére törekedtek. Tisztában volt azzal, hogy az a szájhagyományon alapuló műveltség, amit ő közvetített számukra, fontos és értékes, mert hozzátartozik a magyar kultúra egészéhez. 2015-ben szobrot emelt emlékére Tiszaalpár közössége. Bársony Mihály mestere volt annak két fiatalnak, akik nélkül a táncházmozgalom nem kapott volna lángra.

De miért is hozzuk ezt ide? A táncházmozgalom indulásakor főleg Erdély állt az érdeklődés középpontjában. Amikor viszont a mozgalom közösségformáló ereje megmutatkozott, az alapítók rájöttek: kell hozzá a többi, értékeket megtartó magyar közösség hagyománykincse is. Ezeket szem előtt tartva végezték további munkájukat, melynek eredményeként a mozgalom intézményi formát nyert 2001-ben a Hagyományok Háza megalakulásával. 

Az 1100 éve Európában, 20 éve az unióban programsorozat részeként Sebő Ferenc is koncertet ad Kecskeméten - Mikulás napján, délelőtt 10-tól a Katona József Könyvtár Nagytermében Soós Réke Junior Prima díjas népdalénekessel.

„SZÁLL A VILÁG LEPKE-SZÁRNYON” – énekelt versek Sebő Ferenccel
A Kárpát-medencében ránk maradt népzenei hagyomány egy nagyon-nagyon közös takaró, mely a magyarok, románok, szlovákok és délszlávok egymásba fonódó hagyományaiból áll össze, s amelyből mindegyik régió vagy etnikum egy másik szeletet őriz Európa egykori hagyományaiból. Ha élünk vele, az általunk élő formában megörökölt hagyomány módot ad Európával közös gyökérzetünk összetartozásának erősítésére” (Sebő Ferenc). A programban a népdalok mellett több magyar költő megzenésített verseiből válogatnak, és azt is megtudhatjuk, hogy egy-egy magyar népdal motívuma hogyan szólal meg más népek dallamkincsében, valamint, hogy van-e európai testvére népi hangszereinknek.

A térség, a vármegye egyébként is számos kiváló egyéniséget, mélyen gyökerező hagyományt adott és tartott meg a következő generációknak, akik Kodály Zoltán gondolatával élve újra és újra megszerzik maguknak az átörökítés folyamata, fogékonyságuk, identitásuk révén ezeket a hagyományokat. Itt gyökerezik Kodály Zoltán, Kálmán Lajos népzenekutatók, vagy Huszka József néprajzkutató munkássága, a Magyar Népmesék televíziós sorozat életre hívása - de nézzünk meg néhány kuriózumot!

Csipkeműhelyek

A 19. század utolsó évtizedeiben az iparművészek egyik fő törekvése volt, hogy a mindent elárasztó iparcikkek mellett megőrizzék a népi, illetve a kézművestechnikákat is. Magyarországon is több helyen fejlesztettek ki manufakturális jellegű műhelyeket, amilyenben például a halasi csipkék is készültek. A halasi csipke a magyar és az európai iparművészet kitüntetett figyelemmel és elismeréssel kísért terméke. Első, 1902-es megjelenése óta a magyar népművészet fontos része, és azok közé a csipkeműhelyek közé tartozik, amelyek a századfordulón épültek, azóta is fennmaradtak és a mai napig is működnek. Ez a kézimunkafajta a 20. században vált méltó vetélytársává a brüsszeli és a velencei csipkének. Mint hungarikum, azon iparművészeti értékeink közé tartozik, amely világszínvonalú, és az egész világon hódított. A kun (halasi) csipke ösztönzője volt Zseny József Pest vármegyei aljegyző volt, aki egy krónikára hivatkozva úgy gondolta, hogy a kunok is varrtak ehhez hasonló díszeket annak idején Attila hun király udvarában. Priszkosz rétor bizánci krónikás Attila király udvarában tett látogatására hivatkozva állította, hogy már a hunok szolgái, a kunok is csipkét varrtak. Bár elmélete nagy fantáziavilágra vall, a hipotézisének volt némi valóságalapja.

„Másnap elmentem Atilla udvarába és ajándékokat vittem feleségének, akit Rékának hívtak. Az asszonyt puha szőnyegen fekve találtam. Szolgák vették körül, s vele szemben a földön is szolgáló leányok ültek, akik színes fonalakkal lepleket hímeztek, amelyeket barbár ruháik díszítésére készítettek.”.

Halászhagyományok

Itt őrződött meg a ma Európában ma már tiltott halászati hagyomány, melyet örökösei a Duna alsó-magyarországi szakaszán mára már csak mint hagyományőrző tevékenységet folytathatnak - pedig régen a teljes gazdasági élet ezen, a magyarok egyik ősfoglalkozásán alapult. Ehhez kapcsolódik a még mindig élő hagyomány Szeremlén, a ladikázás, mely már nem a fényesség eljövetelének ünnepi várakozásához kapcsolódik, hanem egy másik jelentős keresztény ünnepünkhöz, a Pünkösdhöz.


Évszázados hagyománya van a szeremlei pünkösdi ladikázásnak, ami egyedülálló népszokás a Kárpát-medencében. Mindig pünkösdhétfő délutánján díszítették fel a legények ladikjaikat zöldággal, majd a Sugovica partján (Duna szélén) ünneplőben sétálgató lányokat hívták ladikázni. A párválasztó, udvarló néphagyomány az 1920-as években élte virágkorát, majd kiment a divatból, de 2000-ben a helyi Szeremlei Néptáncegyüttes vezetőjének kezdeményezésére újjáéledt. Szép példája annak, hogy egy megkopott hagyomány is újjá tud születni a kodályi gondolat mentén. 

Az 1100 éve Európában, 20 éve az Unióban részeként a Sanctum Kecskeméten december 6-án 17 órától a Hírös Agóra KultKaszinóban felidézi Kecskemét gazdag kulturális múltját és Kecskeméthez ezer szállal kötődő kortárs művészeket is megismerhetnek az érdeklődők.

Sanctum – Kecskemét – „Annyi szép dolog van ezen a világon...”

Kecskemét, hazánk egyik legjelentősebb kulturális városa, a zene és a színpad otthona, egyben Magyarországon a nyolcadik, a Dél-Alföldön a harmadik legnagyobb település. Itt fordította le Kecskeméti Vég Mihály az 55. zsoltárt, melyet Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusa a magyar kultúra legragyogóbb értékei közé emelt. Katona József, Jókai Mór, Móricz Zsigmond és Móra Ferenc is ezer szállal kötődik a városhoz, ahogy a kortárs alkotók is. December 6-án a SANCTUM esemény három meghívott vendége otthon érezheti magát Kecskeméten – történelemben, könyvben, színpadon, fotográfián. Trokán Nóra színművész, aki 2009 óta a kecskeméti Katona József Színház tagja, egyaránt mesél színpadi szerepeiről és a fotográfiáról, mely kapcsán Mielőtt című albumát is bemutatja. Adorjáni Bálint színművész, a Kecskeméti teátrum vendégművésze és számos előadásának szereplője, ezúttal fontos irodalmi kapcsolódásait is bemutatja. Fábián Janka író, népszerű történelmi regények szerzője ezúttal az Ida regényével érkezik az estre – a városháza felújításának alkalmából készült kötet Kecskemét híres szülöttének, Ferenczy Idának állít emléket. 
A Sanctum segíti az elmélyülést, a megérkezést a felismerésbe, hogy mi vagyunk saját kortársaink.
Műsorvezető: Juhász Anna irodalmár
Résztvevők: Fábián Janka író, Trokán Nóra színművész, Adorjáni Bálint színművész

Az esemény ingyenes, de regisztrációhoz kötött.

Az 1100 éve Magyarországon, 20 éve az Unióban programsorozat kőszegi programjai részletesen a kultura.hu/mimagyarok oldal Eseménynaptárában böngészhetők. Fedezzük fel együtt Kecskemét kincseit ezen a hétvégén!

                                                                                                                              

 

képek:

Fortepan / Vargha Zsuzsa

Fortepan / Szalay Zoltán

http://halasicsipke.hu/