Jókai, az ethnográfus

A ma 200 éve született Jókai Mórra tiszteletbeli néprajzosként tekint az etnográfus-szakma, és avatott kert-szakértőként tartják számon a gyümölcsészek. Hogy miért? Tóth János etnográfus esszéjéből kiderül!

„A népisme kincstára kifogyhatatlan, s az anyag egyre szaporodik és változik. A korszakkal, az uj intézményekkel rohamosan alakulnak át maguk a népek is. A kik a század elején magyarhoni typikus alakok voltak, manapság nem léteznek többé, sem viseletben, sem szokásokban, sem erkölcsökben... De azért a régiek leirása örökké érdekes marad. Mert azok magyarázzák meg egy nemzetnek emelkedését vagy lehanyatlását.” 

Jókai Mór üdvözlő beszéde a Magyarországi Néprajzi Társaság alakuló közgyűlésén. in: Ethnographia I. 1890.

Jókai Mór és a néprajz

Hogy miért is választottuk témának Jókainak ezt a kapcsolatát ezzel a tudományággal, arra könnyen választ kaphatunk, ha mélyebben belenézünk a műveiben rejlő nemcsak táj, hanem népleírásaiba, illetve az emberi jellemek megformálásába. Nem lehetséges, hogy a hatalmas képzelőereje elegendő lehetett volna ahhoz, hogy ilyen elképesztő pontossággal tudta ezeket képekbe önteni. Igenis ismerte a magyar népet, annak szokásait, hagyományait, rengeteget utazott, a műveiben megjelenő helyek szinte mindegyikén járt, így tapasztalati úton szerezte meg ezt a tudást, a néprajzi gyűjtő pontosságával. Mindemellett Jókai volt a magyar anekdotakincs első behatóbb tanulmányozója. 1856-ban jelent meg A magyar nép adomái című paraszti, kisnemesi, polgári közösségek részben  a ’48-as szabadságharc előtti, részben az 50-es évekből származó anekdotáit összefogó gyűjteménye.

A magyar néphumorról címen tartott akadémiai székfoglalójában kísérletet tett arra, hogy az adomáink, anekdotáink nemzeti karakterét, magyar jellegét meghatározza, és arra is, hogy azok társadalmi, történelmi rétegeit megfogalmazza. Nyilván ebbéli munkálkodásai révén kérte fel az 1889-ben megalakult Magyarországi Néprajzi Társaság elnöke, Hunfalvy Pál az alapító tagok közé.

A Társaság hivatalos értesítője, az Ethnographia 1890-ben megjelenő első számában Üdvözlő beszédét teljes terjedelmében leközölték.

„Többször kérdezték tőlem, hogy a midőn olyan sokat összeirok, nincs-e titokban valami munkatársam? Igenis van. Ez az eszmékben kifogyhatatlan munkatárs az ethnografia. A legelső szárnypróbálgatásait a költői működésnek ez vezette nálam. A költő világában a népisme ugyanaz, ami az anyag világában a villamosság: az a világító, a mozdító, a közlő, a megkötő, a gyújtó erő. Ez köti össze a földet az éggel. a fantáziát a valósággal. A költészet tábora azonban nem csupán azokból áll, a kik írnak, hanem azokból is, a kik olvasnak. S a népisme a legérdekesebb olvasmány, mely mindenütt a legnagyobb közönséget bírta meghódítani.” 

Mint alapító, író és politikus abban is közbenjárt, hogy a Társaság felkérje védnökségre Rudolf főherceget, aki elfogadta azt, de sajnos keveset tudott munkálkodni a társaság érdekében - még az alapítás évében elhunyt.

Jókai életművében kissé háttérbe szorult a népmesékkel való foglalatossága, pedig ez  szintén jelentős tétel, főleg, ha azt a tényt vesszük alapul, hogy az elsők között közölt magyar népmeséket magyar nyelven nyomtatásban, saját gyűjtései nyomán. De miért is lehetett így?

A kor az irodalom mezsgyéjén ragadta meg a néprajzi kutatás mikéntjét, így ebben a korszakban nem is igazán vált el egymástól a két kutatási ág, a nyelvészet és a népismeret. Mindenki ugyanazt értette alatta, főleg mert a vizsgált módszerét, az összehasonlító módszert gyakran alkalmazták. Újdonságként hatott mind a két területen.

Ezt a módszertant mára már meghaladta a kor, mivel, ahogy mondjuk, nem lehet az „almát a körtével összehasonlítani”. Mindenesetre Jókai ebbéli tudományos munkássága mai napig hat és a hatása folyamatos volt. Gondoljunk csak a népi írók műveire, melyek egy újabb tudományág kibontakozásának részesei voltak. Ez a szociográfia. 

Jókai a kutatás fontosságáról az Ethnographia első számában így irt:

„Mindenekelőtt nekünk magyaroknak fölöttébb üdvös, egyrészt a velünk egy monarchiái kötelékben elő különféle népfajoknak egyediségével részletesen megismerkedni; másrészt a kerek földnek mind a nálunknál nagyobb, előrehaladottabb, mind a kisebb és elmaradottabb nemzetei világába belepillantani. Ez tanít meg bennünket saját értékünknek helyes megbecslésére, feltár előttünk sok reánk váró feladatot s megszüntet sok előítéletet. Ha valaha a világon bekövetkezik az örök béke: az az ethnografia általános elterjedésének a munkája lesz. De másodsorban az is szükséges, hogy saját hazánk népfajairól is olyan helyes ismertetések legyenek a külföld olvasó közönsége elé hozva, melyek helyreigazítsák azt a tömérdek balitéletet, amit részben szándékos rosszakaróink, de még nagyobb részben a hazánkat futtában megszemlélt jóakaróink felőlünk elterjesztettek. [...] Nagy szolgálatot fog tenni nemzetünknek a magyar népismei társulat, ha az azt az aranyhidat megépíti, amelyen keresztül a rosszul értesült vélemények a jobban értesült helyes tudattal kicserélhetik egymást.”

A néptől eredő tudás haszna: Jókai kertjei

 Jókai saját keze és szellemi munkája által vált azzá, akit emberként megismerhettünk. Ezáltal válhatott mintává. Még abban is, ahogyan saját kezűleg, felesége, Laborfalvi Róza támogató segítsége mellett, létrehozta a svábhegyi elhagyatott kőfejtőből a saját „Tündérkertjét”, mely megannyi művének lett később szülőhazája, ihletője.

A kor társadalmának különös színfoltja volt a kertművelő író-költő/tudós/politikus alakja. Jókai kertművelő kortársai közt volt például Bólyai János matematikus, aki végrendeletében meghagyta, hogy halála és temetése után a fejfája ne valami díszes faragott kő, hanem egy pónyik almafa legyen. És így is lett: a marosvásárhelyi temetőben a Bolyaiak a sírján egy igazán grandiózus pónyik almafa nő, melyről, aki szeretne, vihet oltóvesszőt is akár ma is! Mi hoztunk…

Vagy ott van Bereczki Máté, aki az egyik legnagyobb pomológusunk a mai napig, de nem feledkezhetünk meg Szilassy Györgyről, akit Jókai a „hazai pomológusok legkiválóbb nesztorának” mutat be, és akinek munkássága nyomán kertjéből származik az európai és világhírnevet befutó gyümölcsünk, a pándi üvegmeggy. De sokáig lehet folytatni a sort.

Jókai a megszerzett tudását kézzelfoghatóvá is tette, nemcsak leírta. Tudásáról tanúskodnak a máig élő, általa ültetett gyümölcs és díszfák, növények. 

A svábhegyi paradicsom, vagy ahogyan a kezdetekben hívta, „Szibéria”, eredetileg minden volt, csak nem paradicsomi. Csak kemény munkával, tudatos tervezéssel lehetett ezt a hegyormot lakhatóvá tenni. Az író édesanyja, özv. Jókayné sokat zsörtölődött fiával a kert miatt.

„Nem tudom, minek vette Móric azt a kősziklát. Nincs azon se fű, se fa, csak olyan hápa-hupa kőszikla, még a csacsi is elvész rajta."

Jókai azonban kitartóan dolgozott, és munkáját dokumentálta is. A kertgazdálkodási jegyzetekből tudjuk, hogyan hozott létre a kőbánya helyén egy igazi Tündérkertet. (ld részletesen itt.).

A munka első lépése volt a szél megzabolázása, amit egy kis erdő telepítésével érhetett el. Aztán jött a talajkultiválás, szőlőtelepítés és gyümölcsös.

A kerttel párhuzamosan, nagyon lassan készült el a villa, amelynek fenntartására nem is volt feleségével elég pénzük. Így a Svábhegyet leginkább nyári laknak használták és a városban voltak kénytelenek először bérleményben, később saját lakásban és házban lakni. A végső állomás a Stáció utcában (ma Baross utca) egy földszintes ház megvásárlása volt, melyet belső udvara alkalmassá tett télen is az állattartásra: Laborfalvi Róza itt is csirkét, libát, kacsát nevelt, sőt, télire a svábhegyi háztájit is ide hozták tehenestűl, lovastúl, hízódisznóstul.  Ez a behajtás már-már látványban vetekedhetett a hortobágyival!

A jószágok megbecsülése túlzott is volt Jókainé részéről, hiszen az anekdoták (Hatvany Lajos visszaemlékezéseiből tudjuk) szerint a disznó volt, hogy a vetett ágyban, vánkoson  alhatott, és köszöntötte az éppen vendégeskedő barátokat, mintha a családhoz tartozna.

Az biztos, hogy - Mikszáth Kálmán szavaival élve - Jókai és Róza „együtt rajongtak minden fűszálért.”

Miután azonban a Svábhegyen minden a helyére került.  termőre fordult a kert, lakható lett a ház, oda is költöztek. Olyan otthonná tették, amelynek ajtaja mindig nyitva állt a közelebbi és távolabbi rokonok, ismerősök, barátok előtt. A leghíresebb összejövetelek éppen ezért az egyik legnemesebb gyümölcs betakarításának az idejére, a szőlőszüretre estek.

Ami azonban igazán lenyűgözte Jókait, az a Balaton volt- A ma Jókai Emlékházként működő füredi villát maguk építették fel és 1871-től  Balatonfüred vált második otthonukká, melyről számot is adott A magyar Tempevölgy című cikksorozatában.

Egy őszinte vallomás, ismerve életpályáját. Itt is létrehoztak maguknak egy kis édenkertet és felépült a villájuk is, mely ma emlékházként mutatja be az író Balatonfüredhez kapcsolódó életét munkásságát, mely 1870 és 1890 között minden nyáron ide kötötte Őt és feleségét.

Ennek azonban egy profánabb oka is volt, mégpedig az, hogy egyre többen kezdték el felfedezni a Svábhegyet és megjelentek a „szőlőmívelő vandálok”, akik gyakori duhajkodásai miatt nem volt már nyugodt a környék és egyre több időt töltöttek feleségével Füreden.

„Sok szép tájékát bejártam hazámnak; voltam az alföld végtelen rónáin, álltam a székely havasok csucsain; de mindeniknél jobban megragadott a Balaton-vidék. Az alföld ugy tetszik nekem, mint egy édesanya, ki nem sokat piperézi magát gyermeke előtt, nem iparkodik kedveért szép lenni; de kalászos mezőinek aranytengerével mutatja, milly hiven szereti, millyen jó anyja volt, s mig rezgő délibábjában tündér meséket mond neki, pacsirta énekben zengi bölcsődalát. – Erdély képe viszont ugy tünt fel előttem, mint egy büszke tündér, ki bámulatra hiv, büvöl és elcsábit; fenyvesek zugása titkos szókat beszél, havasok látása a távol után vonz; valami ugy kényszerit elérhetlenek után sohajtani; és egy fájó érzés neheziti a megválást. – Ah de a Balaton-vidék egy bájos menyasszony, ki vőlegényére vár, minden ponton uj bájait tárja fel; mentűl tovább nézzük, annál szebbnek látjuk, s bár nevessenek ki érte, én azt mondom, hogy az egész táj mosolyog! S még egy mélyebb, még egy jellemzőbb benyomást hagytak lelkemben e külön tájak. A hegytelen alföld, mellyen semmi emlék, vagy rom nem hirdeti multunkat, képzelteti velem a derék köznépet, a mellyet becsülök; az emlékes Erdély minden heverő kőhöz csatolt történeti nevezetességeivel tünteti elém az aristocratiát; a mellyet tisztelek; Erdély a magyar tájak aristocratája; ah de a Balatonkörnyék a táblabiró világ képe, a középosztályé, a mellyet szeretek, a mellyhez tartozom, a mellyről beszélni soha ki nem fogyok. Ha gazda vagyok, a Tiszamellék rónájának adom az első rangot; ha politikus vagyok, Erdélybe leszek szerelmes; de mint költő, a Balaton vidéknek nyujtom a szépség almáját.”

Felszólalás a kertek érdekében – a Kertészgazdászati jegyzetek

Talán méltatlanul keveset említett munkája, pedig nagyon fontos megállapítások, tanácsok vannak benne megfogalmazva, amelyek ma is használhatók és előtte senki nem foglalta össze ilyen módon azokat a dolgokat, amelyek egy kertet művelő embernek tudnia kell. Különösen fontos ez a megjelenése idejében, amikor is a filoxéra vész miatt a magyarországi szőlőterületek majd kétharmada elpusztult. Éppen ezért szentel nagy részt a szőlővel való foglalatosságnak a műben, annak minden fázisáról - az ültetését megelőző talajkialakítási módszerektől a filoxéra elleni védelemig.  Teszi ezt, mert Ő megcsinálta mindezt a Svábhegyen.

„A szőlőnek mindenekelőtt föld kell. Azt a földet meg kell csinálni.

Vége már annak a módszernek, amely szerint a szőlőfuró-vassal dugdostuk el a szőlővenyigét, s aztán rábiztuk, hogy éledjen meg.

A szőlő nem engedelmes jobbágy, mint a krumpli, a ki tudja már a kötelességét: - a szőlő a szolgabiró, aki munkára hajt s halasztást nem enged. A ki szőlőt ültet, nagy urat vesz magának.

Hogyan kell a földet megcsinálni: azt én a svábhegyi telkemen megmutattam. Az egy elhagyott kőbánya volt, melyben mély gödrök váltogatták egymást roppant agyaghalmokkal, szakadékos meredélyekkel, s a hol a sivány talaj nem fizette vissza a belevetett magot.

És most ebben az elátkozott talajban óriási gyümölcsfák diszlenek, a mik minden évben gazdag terméssel fizetnek. (Majd a gyümölcsfákról külön szakaszban beszélek.)

Próbáltam a földet megcsinálni rigolozással, trágyázással, terászozással. Mind a háromnak elő fogom adni az »okát« és a »módját«. Hat holdnyi területemen (az épületek, utak és udvarok kivételével) nincs egy lépésnyi tér, ami megfelelő kihasználásra elő ne volna készitve.

Hanem aztán van is örömem benne. Mert megtanultam attól a nagy mestertől, a tapasztalástól, hogy kinek-kinek hol, merre van az igaz helye?

Mert azt kell tudni a kertészgazdának, hogy hol szeret a körte, alma, hol az őszibaraczk, hol a szőlő, hol a rózsa? Az egyik elcsenevész ott, a hol a másik pompázik, s mindegyik megköveteli a maga megcsinált földjét.

De legjobban követeli ezt a szőlő.”

Jókai a Svábhegyet  Olyannyira megcsinálta, hogy az egész környezetében egyedül Neki menekült meg szőlőjének egy jó része a gyökértetűtől.

„A svábhegyi, filloxerától elpusztitott szőlőm talaja televényes agyag; ez alatt két lábnyi rétegen alul immunis homokot találtam; itt tehát a homokot felül, a televényes földet aláforditani jó volt.”

Emellett egy francia eljárást is használt, mely el is terjedt a szőlősgazdák körében, ez a szénkénegezés, melyet beinjektálnak a tőkék tövéhez és elpusztítja a filoxérát. (bővebben ld. itt.)

A szőlőjében leginkább magyar fajtákat ültetett, egyszerű vessző leszúrásával, mert azok ellenállóbbak voltak a drága nyugati fajtákkal ellentétben, így a kertjében leginkább otelló, kadarka, kevés oportó, de volt solonis szőlője (egy amerikai vadon növő fajta, mely Texasban honos).

Ma már biogazdálkodásnak nevezik azt a gazdálkodási formát, amely Jókai korában . Akkor még mindenki tudta, hogy minek milyen haszna van egy kertben - legyen az bármilyen élőlény.

Jókai külön kiemeli az Istenbogárkáját. Hogy mi is ez? A katicabogár, mely a levéltetvek legnagyobb ellensége. A hangyákkal együtt szolgálatba is állította a kertjében őket, hogy azok védelmezzék ültetvényeit. De nem telepítette, hanem egyszerűen csak hagyta őket élni és szaporodni.

A kertben szerzett tudását és tapasztalatait a kertgazdálkodási jegyzetekben összefoglalva, számításokkal, gazdasági tanácsokkal ellátva adta közre. Jókai Mór ebbéli tevékenységéről Ambrus Lajos emlékezik meg Nagy almáskönyv című, 2022-ban megjelent nagyívű pomológiai művében.

„Képzeljük el ezt a kertet – ápolt és újratelepített, tehát nem kiöregedett szőlőkkel, tiszta virágágyásokkal, nem elvadult rosariummal, ha - nem teraszokkal, pergolákkal, bokrokkal, szakértelemmel és szorgalommal gondozott növényekkel és fűszerszámokkal. Filagóriával, fejedelmi villalakással, jól karbantartott épületekkel; képzeljünk el egy ilyen paradicsomi helyet, amelyet nem hordott szét senki emberfia, nem kommunizálták, nem „privatizálták”, nem verte föl bozót, nem vált senki földjévé – képzeljük csak el! De sajnos nem lehet azt elképzelni, mert Magyarország huszadik századában sehol nem találni olyan ötven évet, amely még egy ekkora kis kertnek is békét hagyott volna, mint a Jókaié. Pusztulás és pusztítás van, romlás, a folyamatosság hiánya van, és legföljebb csak újrakezdések és ritka nekibuzdulások vannak. A kert viszont nem tűri mindezt – ezért itt minden nemzedéknek mindent és mindig elölről kell kezdenie. Jókai hallatlan energiákat ölt munkájába; a telepítéstől a szüretig…”.

Jókai virágai és gyümölcsei - és a Chasselas Jókai Mór

Jókai Mórnak - kertjeinek gyümölcsein kívül - volt még három kedves gyümölcse, ihletője. A három Rózája. Ahhoz képest, hogy korának ünnepelt és legtermékenyebb írója volt, magánélete tele volt különös fordulatokkal. Mindkét házasságát botrény övezte, mivel a rokonsága, barátai mindkét esetben ellenezték a frigyet.

Az első felesége Laborfalvi Róza , korának kiemelkedő színésznője. (Kapcsolatukról itt írtunk). 

A második Róza, Laborfalvi lánya - akit később Jókai örökbe is fogadott - anyja nyomdokaiba szeretett volna lépni és szintén színésznőnek állt. És nemcsak ebben követte édesanyja nyomdokait, hanem abban is, hogy neki is született egy házasságon kívüli gyermeke. Apja nem színész, hanem ismert arisztokrata, gr. Andrássy Gyula volt. A kislányt szintén Rózának keresztelték.   Jókai a harmadik Róza megszületéséről a gyermek kétéves koráig nem is tudott, de mivel Benke Róza (a második Róza) fiatalon elhunyt, a kis Rózát Jókaiék magukhoz vették, és sajátjukként nevelték.

A legifjabb Róza örökölt némi művészi hajlandóságot, írással és festészettel is foglalkozott, és nevelőapja kapcsolatait latba vetve a kor kiemelkedő művészei között bontakoztathatta ki tehetségét: Jókai irodalmi leckéi mellett Székely Bertalantól és Lotz Károlytól tanulta a festészetet, majd a müncheni festőakadémián tanult. 1888-ban férjhez ment Feszty Árpádhoz.  Az idős Jókainak is ő viselte gondját - egy darabig.

Jókai és a kis Róza viszonya végérvényesen megromlott, mikor Jókai viszonyt kezdett a nála ötven évvel fiatalabb Nagy (született Grózs) Bellával és el is vette feleségül 1899-ben. 

A házasság nagy felzúdulást keltett - de voltak pozitív hozadékai is.  Mathiász József, nagymihályi igazgató-tanító, szenvedélyes amatőr szőlőkertész a Nagy Bellával köttetett házassága tiszteletére róla nevezte el egyik nemesítését Chasselas (magyarosan saszla) Jókai Mórnak.

A nevének jóváhagyását kérő levélre ez volt Jókai válasza:

„Igen tisztelt Kollégám! Mint magam is szőlőmívelő ember, nagy élvezetet találtam az Ön által létrehozott újfajta szőlőben, mely a jó tulajdonok egyesítésével van felruházva. Nagy büszkeségemet fogom találni benne, ha e remek szőlőfaj az én nevemet viselendi, s e kitüntetést Önnek hálásan megköszönöm. Minden áldást kivánva Önre, maradok igaz tisztelettel Budapest 1901 okt. 4-én. Igaz híve Dr. Jókai Móric.”

Jókai munkássága minden tekintetben példaértékű volt. Ahogyan a kor nagy alakjai, úgy Ő is polihisztor volt a maga nemében, hiszen nemcsak egyfajta tudással rendelkezett és nemcsak egy szakmának volt a legjobbja. Sokan mondják azóta is, ha nem lett volna nagy író, akkor lehetett volna belőle egy nagy kertész, gyümölcsész, hiszen abban is hatalmas sikerei voltak, mindamellett, hogy a népi tudást is gyűjtötte és alkalmazta, valamint a szövegfolklór gyűjtés úttörői közé számított.

1904. május 5-én halt meg Budapesten az Erzsébetvárosban tüdőgyulladásban. Az volt a kívánsága, hogy a svábhegyi kert négy árnyas hárfája közé temessék, ám mégis a Kerepesi úti temetőben nyugszik, de a fejfáját kívánsága szerint, kertjének kapufélfájából készítették.

Források:

Ambrus Lajos – Nagy almáskönyv 2022.

Búza Péter – Jókai a szőlő In.: Budapest - 39. évf. 12. sz. (2016. december)

Hála József – Jókai és a néprajz In.: Néprajzi hírek 2014/3.

Jókai Mór – Kertészgazdászati jegyezetek 1896.

Jókai Mór – Képek és fák, esszé In.: Utazás egy sírdomb körül 1889.

Jókai Mór – Üdvözlő beszéd In.: Ethnographia 1890 I. évfolyam

Kocsis Katica – Jókai Mór kertje s szövegvilága In.: a Petőfi Irodalmi Múzeum szakmai blogja

Magyar irodalomtörténet – Jókai Mór

Mikszáth Kálmán – Jókai Mór élete és kora

Viczián Zsófia – Az író kertje – Jókai a Svábhegyen 2019.