Idén 200 éve született ásvai Jókay Móric, vagyis Jókai Mór, a szenvedélyes gyümölcsész. A márciusi ifjak egyike, a regényíró, a „nagy magyar mesemondó”, országgyűlési képviselő, főrendiházi tag, a Magyar Tudományos Akadémia igazgató-tanácsának tagja, a Szent István-rend lovagja, a Kisfaludy Társaság tagja, a Petőfi Társaság elnöke, a Dugonics Társaság tiszteletbeli tagja írói munkássága mellett kertészetről is írt és saját kertjében bizonyította: a gyümölcsészethez is kiválóan ért. Háromrészes, bicentenáriumi írásunk első részéből Jókai a barát, a szerelmes és a kertész alakjában mutatkozik meg.
Jókai Mór Komáromban kisbirtokos református nemesi értelmiségi családban született nemespulai Pulay Mária és ásvai Jókay József ügyvéd, táblabíró gyermekeként 1825. február 18-án. Majdnem Lajosnak keresztelték – de mivel a család két év alatt két Lajos névre keresztelt fiút is temetett, a keresztszülők tiltakozására a az újszülöttet végül apja kedvenc hőséről, Benyovszky Móricról nevezték el.
Jókai elemi iskoláit 1831-ben szülővárosában kezdte meg, 1832-ben már ugyanott a református középiskolában tanult – és persze otthon. Két testvére, Károly és Eszter társaságában sokat hallgatták édesapjukat, aki szívesen mesélt, sokat olvasott és felolvasott, rajzolt, írt festett. Nagy hatást gyakoroltak rá az anyai történetek, mesék, versek is.
Jókai maga így irt a családi otthonról:
„Kora gyermekségemtől kezdve mindig a legjobb családi életet láttam magam körül. Otthon mindenki szerette egymást; szülőim, testvéreim engemet valamennyien és én is őket. Soha egy zokszó nem hangzott el házunknál.”
Ilyen háttérből indulva nem csoda, hogy maga is szívesen mesélt. Komáromi elemi iskolai tanítója, Székely Sándor névnapjára írta egyik első versét, egy köszöntőt.
"Éltesd uram Tanitómat,
Tartsd meg az én Rectoromat,
Hogy a jóra vezéreljen,
Hogy az ördög kárt ne tegyen
Az én lelkemben.”
Mikszáth szerint a köszöntőt olvasva „Valósággal érezzük azt a levegőt, mellyel a Jókay-ház telítve volt, szinte kicsengenek e picinyke felköszöntőkből ama zsoltárok, melyeket Jókayné asszony a pergő rokkája mellett énekel. E forma és hangulat uralkodik a gyermek lelkén s ezt veri vissza szárnyának első mozdulása.”
Jókairól hamar kiderült, hogy zseniális nyelvérzéke van. Pozsonyba küldték szülei németet tanulni – de a kis Mór megtanult latinul is itt, sőt, az ógörögbe is belekezdett. 37-ben édesapja betegségének hírére hazatért Komáromba (édesapját ebben az évben el is vesztette) és otthon folytatta gimnáziumi tanulmányait. Három év alatt megtanult franciául, olaszul és angolul Váli Ferenctől. Egész életét végigkísérő fegyelmezett életviteli rendjét is ekkor és itt alakította ki - mert Váli rendszere szerint a növendéknek minden reggel ötkor meg kellett jelennie tanítója írószobájában – így 10-re elkészültek minden feladattal. Jókai karakteréhez illett ez a ritmus. Gyorsan alkalmazkodott és később, már befutott íróként is mindig hajnalban kelt és ebédig dolgozott.
A tehetséges kamaszt az 18 41/42-es tanévre Pápára küldte édesanyja. A legendás Pápai Református Kollégiumban - melynek jelmondatát: „Istennek, hazának, tudománynak" is ő választotta ki később - élhette meg először, milyen, mikor az ember közvetlen visszajelzést kap írásaira - az önképzőkörben.
Jókai erős és gyakori mellkasfájdalmai miatt ekkoriban attól félt, tüdővészben fog meghalni. Az iskolaév végén hazament Komáromba, hogy kikúrálja magát. Petőfi és Orlay meglátogatták – és annyira tetszettek özv. Jókaynénak, hogy 3 napra marasztalta őket.
Jókayné hitt a levegőváltozás gyógyerejében, így ősszel fiát Kecskemétre küldte, hogy jogot tanuljon. Terve bevált: Kecskemét Jókai testére és lelkére is pozitívan hatott.
„Itt lett belőlem ember! Itt lett belőlem magyar író”, mondja visszaemlékezésében ő maga.
Kecskeméten az író közelről megismerkedett a magyar Alföld parasztéletével is. Egy jómódú mérnöknél bérelt szobát, aki sokszor elvitte kocsiján a Kecskemétet környező pusztaságokra. Az ilyen alkalmakkor a pásztorok közt töltötték az estét és tanyákon háltak. És itt, Kecskeméten alakult ki igazán közeli barátsága Petőfivel is. A volt osztálytárs 1843. januárjában jelentkezett Jókainál Kecskeméten, aki ekkor felkérte nehéz anyagi körülmények közt tengődő barátját, hogy másolja le drámáját – ezért tudott volna honoráriumot fizetni. Petőfi a másolást elvállalta — de a honoráriumot végül nem fogadta el. Jókai hálából olajportét festett barátjától.
Ezután Petőfi továbbállt a színésztruppal, Jókai maradt. Majd 44-ben a jogi tanulmányok befejezése után hazatért és bojtárnak állt: Asztalos István komáromi ügyvédnél dolgozott, majd Pesten Molnár József irodájába szerződött jurátusnak. Itt kezdett ismét rendszeresen találkozni barátjával, az ekkorra már ismert és ünnepelt költő Petőfivel, aki örömmel fogadta és bemutatta a társaságnak. Fiatal íróknak és költőknek, akik Jókai nevét már ismerték - olvasták a Nepean-sziget-et az Életképekben - és örömmel fogadták.
A regény a családi kertből
Jókai 1845-ben nyárra hazautazott Komáromba édesanyjához. Visszaemlékezések szerint már ekkor nagyon kedvelte a kerti levegőt és nyugalmat. A társaságot kerülve már kora reggel kiment szigeti kertjükbe és csak késő este tért haza. De ekkor még nem kertészkedett: az ügyvédi vizsgára készült és a Hétköznapok c. regényén dolgozott a kertben álló kis faház teraszán.
Maga a kert az 1820-as években került a család birtokába a később Erzsébet-sziget névre keresztelt dunai szigeten. (A sziget a nevét onnan kapta, hogy Ferenc József ifjú felesége, Erzsébet itt lépett először magyar földre 1857-ben.) Jókai a kertben töltött munkaórák után kikapcsolódásként Orbán Gábor városi rajztanár óráit is felkereste, hogy festészeti technikáját csiszolja.
Télre visszatért Pestre, ahol Petőfi, Pákh Albert, Vahot Imre, Tompa Mihály, Lisznyai Damó Kálmán, Czakó Zsigmond alkották szűkebb társaságát. 1846-ban ügyvédi oklevelet szerzett és megnyerte első önálló perét is, a jogi karriert azonban irodalmira cserélte hamarosan. Mikor 1846-ban megjelent és sikeres lett a szigeti kertben megírt Hétköznapok, Jókai végleg az írói pálya mellett döntött. Tagja lett a Tízek Társaságának - és végül ő juttatta laphoz a társulatot.
A Tízek Társasága
1846 tavaszán Petőfi ösztönzésére a fiatal írónemzedék legkiválóbb tagja szövetséget kötöttek és ígéretet tettek egymásnak, hogy egy évig semmilyen lapba nem írnak, hanem saját irányzatuk számára lapot alapítanak és csak abban publikálnak. A tagok: Petőfi Sándor, Pálffy Albert, Degré Alajos, Obernyik Károly, Pákh Albert, Bérczy Károly, Tompa Mihály, Kerényi Frigyes, Lisznyai Damó Kálmán és Jókai Mór. A Tízek Társasága azonban nem kapott engedélyt lap kiadására. Közben pedig Frankenburg Adolf felszólította őket, hogy dolgozzanak lapjába, az Életképekbe. A patthelyzetet fél évig bírták a tízek. Végül felmentették egymást a fogadalom alól, és - Obernyiket kivéve - mindannyian elfogadták a meghívást. Különös fordulattal így lett végül mégis lapjuk: mikor1847 közepén Frankenburg az udvari kancelláriánál kapott tolmácsi kinevezést és Bécsbe költözött, az Életképek szerkesztését Jókainak adta át. Petőfi és Jókai ekkor szövetkeztek a lap érdekében és megnyerték Arany Jánost, Tompa Mihályt és többeket munkatársaknak.
A jóbarát és munkatárs, Petőfi eközben megnősült, elvette Szendrey Júliát - és a pár összeköltözött Jókaival 1847-ben.
Petőfi visszaemlékezései szerint az egykori Schiller-házban, a Dohány u. 16 sz. alatt lévő lakást ő intézte, színész barátja, Egressy Gábor segítségével, hogy Szendrey Júliával legyen hová költöznie. Jókai viszont A tengerszemű hölgyben mást állít:
„Petőfi azzal bízott meg a levelében, hogy fogadjak valahol egy alkalmas szállást, ahol ők és én együtt lakhassunk. […] Én csakhamar találtam a Dohány utcában egy csinos első emeleti szállást három szobával és a hozzá tartozókkal, ami alkalmasnak látszott; az egyik első szoba Petőfiéknek, a másik nekem, a közbeeső közös ebédlőnek hagyva; külön bejárás mindkettőnk számára.”
Tény, ami tény: Jókai Petőfiékkel élet társbérletben majdnem egy éven át a Dohány utcában. A Petőfi Irodalmi Múzeum ma is őrzi azt a házisapkát, melyet Szendrey Júlia ajándékozott Jókainak 1848-ban. Jókai A tengerszemű hölgyben szépen emlékszik vissza az ifjú házasok kapcsolatára.
„Semmijük sem volt és mégis milyen boldogok voltak! […] És énnekem ezt az ő boldogságukat mindennap kellett látnom.”
Forradalom, házasság, bonyodalom
Jókai március 15-ei forradalmi eseményekben betöltött szerepe közismert. Ott volt a Pilvaxban, Bunyovszkyval szerkesztették a kiáltványt a 12 ponthoz, melyet fel is olvasott a Műegyetem előtt. Ott volt Landerer nyomdájának lefoglalásánál felszólalt „a nép nevében” délután a Városháza tanácstermében. Tagja lett a Rendet Megtartó Bizottságnak is. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy Jókai a forradalom napján találkozott az életét gyökeresen felforgató, viharos szerelemmel is.
Március 15-én Táncsics kiszabadítását követően a Nemzeti Színházhoz vonult a tömeg, majd elözönlötték az ünnepi Bűnk bán előadás nézőterét. Jókai felrohant a színpadra, hogy beszédet mondjon és lehűtse a tömeget. Itt találkozott első feleségével is. Az ünnepelt primadonna, Laborfalvi Róza - Gertrúd jelmezében - tűzte fel saját kokárdáját az íróra, aki „térdig sárosan (egész nap esett az eső), karbonári köpönyegben, behorpadt cilindere mellett óriási veres tollal, oldalán jurátus karddal” lépett a közönség elé. A beszéd utána tömeg békésen hazament. Jókai azonban valószínűleg maradt még egy kicsit…
„Laborfalvi Róza levett a saját kebléről egy nemzeti színű kokárdát és Jókai szíve fölé tűzte, aztán a szeme közé nézett mélán, édesen, rejtelmesen. És Jókai e pillanatban érezte bizsergő ereiben, hogy ez a nézés az ő jutalma a végzettől a mai napért, és hogy ez a jutalom egy egész életre szól” – írta a találkozásról Mikszáth Kálmán a Jókai Mór élete és kora c. regényében.
A Bánk bán ominózus előadásán Laborfalvi és Jókai a színfalak mögött találkozott először. Gyors, viharos viszonyukat Jókai barátai közül senki nem nézte jó szemmel. Petőfi is győzködte az akkor nála lakó Jókait, hogy szakítson a színésznővel, sőt, még Jókai anyjának is írt, hogy segítsen megakadályozni a házasságot. Laborfalvi ugyanis a pesti pletyka hírhedt csábítójaként vonult be a köztudatba. Sőt, házasságon kívül lánya is született a színész Lendvay Mártontól, akit az apa nem vett nevére, így Benke Judit névre keresztelték.
Petőfi és Jókai közt a viszony megromlott. Nem csak Laborfalvi miatt, hanem Vörösmarty megítélésén is összekülönböztek. A veszekedések és viták mindennapossá váltak. Jókai végül 48 júniusában költözött el a Schiller-házból Laborfalvi Szép utcai lakásába, majd felmentek a Svábhegyre. Jókai édesanyja és testvére megpróbált az író lelkére beszélni egy váratlan látogatás során – de Jókai éberebb volt. Így írt erről később:
„Az asztaltól ugrottunk föl, mely künn volt a fák alatt. Annyi időm már nem volt, hogy bemenjek a házba a kalapomért. Abban a nemzetiszínű házisipkában, amelyet Laborfalvi Róza készített számomra március tizenötödike emlékéül, futottam el, a menyasszonyomat kézen ragadva, keresztül a sűrű bozótokon, az úttalan erdőkön, kétségbeesett rohanással. Üldöztek! Engem! Hiszen ellenségtől üldöztetni is rettenetes dolog, de üldöztetni azok által, akiket szeretünk! Hogy engemet kergessenek maguk előtt az én áldott jó anyám, a kedves néném s az én szeretett Petőfi Sándorom!”
Jókai Mór és Laborfalvi Róza végül titokban házasodtak össze 1848. augusztus 29-én.
Petőfivel ekkor írt felháborodott hangú levelet Jókai édesanyjának, melyben kijelenti: számára Jókai viselkedése a barátság megszakítását jelenti.
Petőfi Sándor levele Jókai Mór édesanyjához
Tisztelt Asszonynéném!
A küldött egyetmást szíves köszönettel vettük. Laborfalvi Móricról nem sokat tudok, a régi barátság tökéletesen kettészakadt köztünk és örök időkre. Móric oly nemtelenül, oly gyalázatosan viselte magát irányomban, hogy rá sem nézhetek többé soha. Midőn meghallottam, hogy megjött faluról, már mint férj, odamentem Emődihez s kihivattam őt (mint azelőtt szokásom volt, mert L. Rózához soha sem mentem be), de Móric, ahelyett, hogy kijött volna, azt üzente ki nagy gorombán, hogy menjek be, ha dolgom van vele, s én erre bosszankodva hazajöttem.
Másnap (…) ismét azt üzente: én is csak annyira lakom tőle, mint ő én tőlem, ha dolgom van vele, sétáljak hozzá. Láttam hányadán vagyunk, s egy levelet írtam neki, mely utolsó levelem hozzá az életben, s melyben keserűen a szemére hánytam irántami silány magaviseletét s különösen bizalmatlanságát, hogy házassága ügyében soha egy őszinte szót sem hallottam tőle. (…) Isten neki, már mindennek vége van, s ő bánja meg a dolgot, nem én, mert nekem, azért, hogy ő elhagyott, még maradtak barátaim, de neki én voltam egyetlen egy igaz barátja. (…)
Ezentúl ne kérdezősködjék felőle Asszonynéném én nálam, mert én semmit, de semmit nem tudok, nem is akarok felőle tudni. (…) Szomorú vigasztalás, de én egyébbel nem vigasztalhatom Asszonynénémet, mint azzal, hogy elvesztette ugyan a fiát, de igen-igen rossz fiút veszített, ki után nem méltó bánkódni.
Feleségemmel együtt tisztelvén kedves Asszonynénéméket, maradok őszinte jóakarójuk
Petőfi Sándor.
Pest, September 6. 1848.
Jókait nem csak Petőfi hagyta el. Édesanyja kitagadta a házasság miatt – így írói bevételeiből kellett fenntartania magát -ami a forradalom és szabadságharc idején működött is. Jókai hírlapíró-szerkesztőként dolgozott, az Esti Lapokat, később a Pesti Hírlapot szerkesztette – de a szabadságharc bukása után elvesztette munkáját. Ekkor már csak egyetlen emberre számíthatott: Laborfavi Rózára.
A bujkálástól az országos sikerig
A világosi fegyverletételt követően kalandos úton jutott el a pár a Bükkbe. Tardonán, egy völgyi kis faluban Csányi Béni földbirtokosnál találtak menedéket. Az itt töltött négy és fél hónap krónikája az Egy bujdosó naplója c. kötetben olvasható.
Laborfalvi Róza kitartott férje mellett a nehéz időkben, sőt, sikerült egy Klapka-féle komáromi menlevelet is szereznie az író számára, hogy Jókai elkerülje a büntetőjogi felelősségrevonást. Jókainak börtöntől, bitótól már nem kellett tartania, de óvatosan tért csak vissza korábbi életéhez. Pestre Kovács János névre szóló útlevéllel tért vissza. Több hónapig rejtőzött – Laborfalvi Rózánál vagy a budai hegyekben.
Az irodalmárokkal szemben a megalakult katonai kormány szerencsére kíméletes volt. Jókai Sajó művésznév alatt írt és publikált. „Ha a nevem alatt nem írhatok, írok a gazdám kutyájának a neve alatt: leszek »Sajó«: ugatni fogunk, ha nem beszélhetünk, de el nem hallgatunk.” – írta álnevének eredetéről később.
A kényszerű visszavonultságot munkára használta – rengeteget írt. Pletykák szerint ebben feleségének is része volt – rebesgették, hogy Jókainak ebéd előtt le kellett adni a napi megírt oldalmennyiséget. Ami biztos: megélhetésüket ekkoriban Laborfalvi Róza színészi fizetése biztosította legnagyobbrészt, és Jókai szenvedett ettől a helyzettől - de az is biztos, hogy a körülmények ellenére nem süllyedt depresszióba.
A jég 53-ban tört meg. Jókai, ha hírlapi írásokat nem is, de regényeket már publikálhatott. És hihetetlen sikere lett – szakmai és anyagi tekintetben is. Ő lett az első magyar író, aki könyvei bevételeiből nagypolgári színvonalon élhetett.
Az első saját kert
Az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán honoráriumából vásárolta meg svábhegyi telkét 1853-ban Schweitzer hegedűgyárostól. Ekkortájt a Svábhegy még kiterjedt budai erdőség volt, amelynek jobb adottságú lejtőin szőlőtermesztéssel foglalkoztak a hegy nevét adó, leginkább német nemzetiségű polgárok. Csak egy-egy különc kezdte felfedezni, milyen remek nyaralóhely ez a poros és zsúfolt város közelében. Éppen csak épülni kezdtek első villái.
Jókai ekkor kezd bele híres kertjének építésébe. A feladat nagy volt, hiszen egy meddőhányót vásárolt. A munka kezdeteiről Kertészgazdászati jegyzetek c. munkájában is megemlékezett:
„A legelső dolgom az volt, hogy észak és nyugat felől a házam előtti fönnsíkot beültettem lomb-fákkal. Ezek védik most meg a gyümölcsösömet a pusztító szelektől. A déli széltől nem kell védelem, az nem rongálja a gyümölcsöt, keleti szél ritkán támad. A védő parkot a következő fákból állítottam össze: hársfa (háromféle: fekete, veres és ezüst-levelű), azután kétféle juhar, szilfa, barkóczafa, vadgesztenye, végre diófa. Az akácfa gyorsan nő, de a szelet nem fogja föl: legkésőbben levelesedik meg s leghamarabb lehullatja a lombját. A tölgy is jó, de szörnyű lassan fejlődik. Legháládatosabb a hárs. Aztán az a három-féle hárs, tíz napi időközökben virágozván (legelőbb a fekete, legutóbb a fehér levelű), egy hónapon át az egész háztájam fürdik a fölséges ámbraillatban”
A kert meghatározó a magyar pomológia, gyümölcsészet történetében, hiszen egyik legépebben megmaradt öreg gyümölcsösünk. A villa sajnos elpusztult, lebontották, ma a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságának épülete áll a helyén. Az egykori présház viszont megmaradt: a Petőfi irodalmi Múzeum Jókai-emlékszobájának ad otthont. Megvan az oroszlános pad is, az író kedvenc alkotóhelye. És persze él és virul a kert, amely ma is a biodiverzitás, a biointenzív gazdálkodás kertészeti mintapéldája.
Jókai és Laborfalvi Róza együtt tervezte meg a kertet és együtt ültette a fákat, bokrokat, szőlőt. Jókai maga oltotta a gyümölcsfákat vadalanyra. Az elhagyott kőbánya területén megalkotott kertet legalább annyira tartotta életművének, mint regényeit, publicisztikáit.
De nem csak itt hódolt kertészeti szenvedélyének: 1871-től a nyarakat Füreden töltötte, ahol szintén csodás kertet alakított ki. Minderről bővebben is olvashat cikkünk következő részében!
Források:
Ambrus Lajos – Nagy almáskönyv 2022.
Jókai Mór – Kertészgazdászati jegyezetek 1896.
Jókai Mór – Képek és fák, esszé In.: Utazás egy sírdomb körül 1889.
Kocsis Katica – Jókai Mór kertje s szövegvilága In.: a Petőfi Irodalmi Múzeum szakmai blogja
Magyar irodalomtörténet – Jókai Mór
Mikszáth Kálmán – Jókai Mór élete és kora
Viczián Zsófia – Az író kertje – Jókai a Svábhegyen 2019.
cover: Jókai Mór író 1894-ben. Fortepan / SK
